belépés / regisztráció
2018. december 19. szerda
Aktuális lapszám

A Budai Vár rejtelmei VIII.

Már 1938-tól kezdve épültek óvóhelyek a Budai Várban. A pincéket kitakarították, összekötötték egymással és vasbetonszerkezetekkel megerősítették. 1941-ben indult meg a Sziklakórház építése 1040 m2-en, illetve szintén nagy területen helyezkedett el a Magyar Nemzeti Bank óvóhelye is, ahol nem csak az ország aranykészletének egy részét.

 

1939-42 között épült ki kb. 500 fő befogadására a volt Állami Nyomda (ma a Budavári Önkormányzat székháza) alatt a barlangpincékből a légvédelmi óvóhely.

Az épületből több lejárata is van. Több függőleges vészkijárati aknával rendelkezik, amelyeket az épület legutóbbi átépítésekor kivétel nélkül lezártak. Egyik vészkijárata a várfal alá, az Anjou bástya mellé, a mai autóparkolóba, míg a másik az épület előtti Kapisztrán tér közepére, egy jelöletlen aknába vezet ki. Valaha világítás, vízvezeték és csatornarendszer is volt benne, de ezek ma már nincsenek meg.

1938-ban a Szentháromság utca végén és az Uri utca északnyugati szakasza elején lévő pincéket foglalták le légoltalmi céllal. Ekkor ez az objektum, mint óvóhely funkcionált volna riasztó központtal. 1939 májusában a honvédség a Székesfővárostól légvédelmi kórház létesítését sürgette. Akkor erre tanulmánytervek is készültek az óvóhely kórházként való befejezésére.

1941 végére elkészült az Uri utca 72. alatti objektum.

A Sziklakórház megépítése

1943-ban a Kadić által látványossági barlangnak kiépített várbarlang-szakaszból a Szentháromság utca és az Uri utca alatt hat termet légoltalmi célokra leválasztottak. Ezekben a termekben és az Uri utca további, már riasztó központnak kiépített barlangjaiban kiépült egy földalatti segélykórház a katonák és civilek részére összekötő, és a felszínre vezető mesterséges folyosókkal együtt. A gépészet céljaira további termeket robbantottak a sziklába. Majd építési szünet után a légi veszély fokozódásával egy minden körülmények között működőképes kórház kiépítése vált szükségessé. Így a honvédelmi miniszter utasítására 1941 januárjában a polgármester elrendelte, hogy az óvóhely építését egy kórházi funkció ellátására alkalmas objektumként kell befejezni. A kórháznak több irányú, független közüzemi betáplálással kellett rendelkeznie. Ennek a résznek a hivatalos neve a háború alatt Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház volt. Építése idején használatban volt még a Lovas úti kórház, vagy Szükségkórház megnevezés is. A mai nevén, a Sziklakórházban a természetes barlangrendszer a felületek levakolása miatt már egyáltalán nem látható. Az építések folyamán 13 különálló barlangüreget használtak fel. Az objektum körülbelül 740 m2-nyi területű volt. Majd megépült további négy kórterem, közlekedőfolyosókkal, raktárakkal és gépházzal. Így a teljes terület már kb. 1040 m2-re bővült (1. ábra). A négy felhasznált barlangkürtőbe a konyha számára kéményt, a gyógyszerraktár megközelítésére csigalépcsőt, szellőzésére csővezetéket, illetve a WC csoport számára a bűzös levegő kifúvására alkalmas szellőzőt építettek. Ekkor az elhasznált levegő még a WC csoportoknál több helyen távozott a kórházból. 1943 végére a kórház üzemképes lett, és 60 fekvőbeteg ellátására volt képes. Emeletes ágyak elhelyezésével fekvőbeteg kapacitását 120 főre növelték, de teljes befogadóképessége (járó beteg ellátással együtt) 200 fő volt a személyzeten kívül. A felszerelés egy részét a Vöröskereszt bocsátotta rendelkezésre. Hivatalos átadása 1944 tavaszán volt. Már ekkor a Szent János Kórházat bízták meg az üzemeltetéssel. Dr. Kovács István sebész-főorvos mellett három alorvos teljesített benne szolgálatot és rajtuk kívül 40 orvos dolgozott váltásban, válogatott vöröskeresztes ápolónőkkel.

Ma már kuriózum az 1943-ban átadott, ammóniás hűtőgép. Csőkígyója a kondenzátor, amely a légpára kicsapatására volt képes (2. ábra).

A kórház legnagyobb szerepe a II. világháború alatt, 1945 januárjában és februárjában volt. Ekkor sorsa egybefonódott a váréval. Legalább 650 sebesültet látott el egyszerre, pedig területe akkor sokkal kisebb volt, mint napjainkban. Az ostrom alatt a sebesültek két összetolt ágyon hármasával feküdtek, sőt nagy számuk miatt bárhol, ahol hely volt a földön, például a folyosókon, a kötözőkben, a vizes helyiségekben.

Az ápoló személyzet legnagyobb része a Vöröskereszt önkéntes ápolónői karából került ki. Többek között Horthy Istvánné, az akkori kormányzó- helyettes özvegye is, de több grófnő is ápolónőként dolgozott a légitámadások idején.

Tudjuk, hogy az összesen 32 ellenséges bombázás sebesültjei közül legalább 1000 sérültet ápoltak a kórházban. Az ostrom idején a gyógyszerellátás akadozott, legtöbbször egyáltalán nem volt. A háború végén már érzéstelenítő nélkül operáltak és amputáltak. A halottakat a bombázások szüneteiben (főleg éjszaka) hordták ki a bombatölcsérekbe. Az elektromos ellátás hiányosságai miatt a szennyvíz szivattyúzása akadozott, és az ürülék a betegek szalmazsákjai közé folyt.

A levegőtlenség és a genny, vér és hullaszag keveredésből irtózatos bűz terjengett. Állandósult a 30 fok körüli hőmérséklet, mivel a hűtőgépek üzemanyag hiányában nem működtek. Mindeközben a vízhiány egyre nagyobb problémát okozott, hiszen városi vízszolgáltatás már rég nem volt és a víztartály is kifogyott. Az ostrom végére már egyáltalán nem volt víz, ami a betegek felépülési esélyeit is jelentősen rontotta.

Hamisnak bizonyult az a szóbeszéd, miszerint az orosz katonák a II. világháború végén lángszóróval támadtak a sebesültekre. Bár a palota alatti ideiglenes sebesültellátó helyen volt ilyen eset, a Sziklakórház nem égett ki.

Az MNB óvóhelye

1943-ban a harcok közeledtek, ez pedig a főváros vezetését arra ösztönözte, hogy a vári barlangokból és pincékből további óvóhelyeket alakítsanak ki. Az idegenforgalmat tavasszal megszüntették, a barlangpincéket bezárták. A Várbarlangban újabb nagy munkálatok kezdődtek. A várfennsík középső részén új járatok nyitásával, a meglévő üregek oldalfalainak, főtéjének megerősítésével légoltalmi óvóhelyeket építettek ki. Így alakult ki az az egybefüggő, több kilométer hosszú földalatti rendszer – az ún. Nagy-labirintus – amely már alig őrzött meg valamennyit a barlangpincék középkori állapotából. Az így összefüggővé tett, labirintusszerű üregrendszert a várfal tövébe kivezető vészkijáratokkal is ellátták. (Ilyenek például a Lovas út 2, illetve a Lovas út 4/b alatti, a mai „transzformátoros” kijárat). A barlangokat lebetonozták, így azok eredeti, természet alkotta értékei és szépsége nagyrészt elvesztett. 1943-ban közcélra kiépítették a Sziklakórháztól délre eső, Uri utca alatti különálló barlangokat is, amelyek nincsenek összekapcsolva a Nagy-labirintussal – ezt azonban (a 208-as barlangteremtől északra) megtoldottak egy jelentős, mesterséges szakasszal (3. ábra).

Az addig különálló üregeket az utcák alatt egybenyittatták, bővítették őket, falakkal erősítették meg, padlójukat lebetonozták, csatornarendszert építettek ki konyhákkal, zuhanyzókkal, WC-csoportokkal. Beépített angol WC-k és speciális légó WC-k voltak rendszeresítve. Az óvóhelyeken élelmiszert is tároltak. Telefonrendszer is működött, ezen tartották a kapcsolatot a vár alatt meghúzódó csapatok a külvilággal. 1943-ban közcélra kiépítették a Sziklakórháztól délre eső, Uri utca alatti különálló barlangokat.

Sajnos fontos szerephez jutott az Uri utca 72. számú ház és óvóhely. 1944 végére Magyarországot is elérte a háború, a bank vezetősége és az ő családtagjaik ide menekültek. Az időközben kiszivárgott hírekre több, a környéken lakó neves miniszter, orvos, ügyvéd maguk, családjuk és személyzetük számára – a banktól engedély kérve – a légitámadások idején az óvóhelyet szerették volna igénybe venni, de ezt a bank nem engedélyezte, mivel így a létesítmény biztonsága mind elvi, mind pedig technikai okok miatt (túlzsúfoltság, levegőhiány, túlmelegedés) veszélybe került volna. De ebből is jól látható, hogy a banknak az építkezést és a létesítményt nem sikerült titokban tartania, mivel azt számtalan kívülálló ember ismerte. 1944. december 7-én az MNB döntést hozott arról, hogy a létesítmény a pesti oldalon lévő székházuktól függetlenül is tudjon dolgozni. A II. világháború Magyarország számára is komolyra fordult, és egyes források szerint 600-700 ember – többek között az Esztergomi Rondella „alatt” elhelyezkedő (Lovas úton lévő) argentin nagykövetség embereinek – életét mentette meg az óvóhely, amely igen zsúfolt volt, kb. 2 négyzetméter/fő sűrűséggel. A vízellátással komoly gondok voltak, mivel a tárolókban a víz gyorsan megposhadt. Kénytelenek voltak a Nándor téren szükségképpen – tűzoltás céljára – kialakított földbe vájt kibetonozott trapéz alakú víztározóból hordani a vizet. A ház pincéjében elhelyezett tartalék dízelgenerátort néha üzemeltetniük kellett, de azt csak a nappali időszakban tudták, mert ellenkező esetben a hanghatások és a rezgés miatt fény derült volna a létesítményre.

1945 január közepén még folyt az értékek átszállítása a pesti oldalról az Uri utcai objektumba, majd megszakadt a kapcsolat a két részleg között. Lent a magyar civilek a magyar katonákkal és a német katonákkal jól megfértek egymás mellett. A németek még egy hadikórházat is berendeztek a –30 m-es szinten, amit azután az oroszok megsemmisítettek, állítólag felgyújtottak. Az épület alatti óvóhelyen volt a 22. SS (Mária Terézia) Hadosztály. A közelben tanyát vert Gestapo szerencsére nem zavarta a bank ügyeit és embereit.

A budai vár alatt két helyen is voltak a Szent Korona és más értékek számára kialakított értékmegőrzők, bár egyik sem barlangból lett kialakítva, ezek a márgába épített helyiségek voltak. Az aranykészlet egy részét az Uri utca 72. alatt, a Magyar Nemzeti Bank óvóhelyein és trezortermeiben tárolták, de a palást egyik ajtón sem fért be, emiatt az nem itt volt.

A Nagy-labirintus északi végén található, a volt Belügyminisztérium (BM), ma MTA épülettömb alatti barlangokat szintén a II. világháború alatt alakították át, falazták ki, és kötötték össze egymással, illetve egészítették ki robbantott, teljesen mesterséges szakaszokkal.

A második világháborúban – a becslések szerint – több mint tízezer ember talált menedéket a Vár alatti pincerendszerben a budai várban körülzárt, majd onnan kitörő utolsó német egységek katonáival együtt. Egyes helyeken még a lovakat is levitték, hogy azok is védett helyen legyenek. A háború végére már romokban hevert a várnegyed.

A II. világháború előtti és alatti, barlangokból kialakított minisztériumi és kormányzati óvóhelyeket titkosan kezelték.

A forráslistát és a köszönetnyilvánítást az utolsó rész végén tesszük közzé. A cikksorozat előző része, amely a Magyar Installateur 2014/11-12. számában jelent meg, egy másik formában már olvasható volt a VGF szaklap hasábjain.

(Folytatjuk)

1. ábra. A Sziklakórház mai alaprajza (Dégi Tamás rajza)
2. ábra. Korabeli kép a Sziklakórház gépházáról
3. ábra. A Nagy Labirintus részlete napjainkban
4. ábra. A Várbarlang I. szakaszának X. terme az 1940-es évek elején

Szabó Balázs
okl. építőmérnök, statikus,
okl. mérnöktanár, egyetemi óraadó

A szerzõ egyéb cikkei:

  A Budai Vár rejtelmei X.
  A Budai Vár rejtelmei IX.
  Domotika képzésfejlesztési megelőző kutatások
  A Budai Vár rejtelmei VII.
  A Budai Vár rejtelmei VI.
  A Budai Vár rejtelmei V.

A szerzõ összes korábbi cikke >>

Eseménynaptár

Hirdetés
Kiadja a Média az épületgépészetért Kft.
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
H-1112 Budapest, Oltvány u. 43. I/2.
Telefon: +36 (1) 614 5688
E-mail: kiado@magyarinstallateur.hu

 
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Igazg.
Előfizetés és reklamáció: +36 (1) 767-8262
E-mail: hirlapelofizetes@posta.hu
 
 
elfelejtettem a jelszavam